2013. január 13., vasárnap

Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi 2. – Hamuváros




Történet:
Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz, ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Kritika:

Valentine összetett karakter, és inkább megszállottnak nevezném, mintsem gonosznak. A tipikus „a cél szentesíti az eszközt” ember. Árnyvadász létére démonokkal szövetkezik, hogy véghez vigye az őrült tervét. Tökéletes gonosz. Imádtam, hogy a prológusban róla olvashattunk.

Maryse-t az elején nagyon nem csíptem, a végén persze rájött a hibájára, de összegezve nem a kedvenc karakterem.

A másik, aki teljesen elvakult, az Inkvizitor. Persze a történet során rájövünk, hogy miért is olyan, amilyen. Én alapból nehezen tudom elviselni a két fal közé szorult embereket, úgyhogy eléggé vertem a fejem a falba, mikor az Inkvizitor szerepelt.

Ez az egész „Simonnal járok” csak egy elterelés volt Clarynek. A tündéreknél kiderült, mit is akar igazán. Simon kedves, aranyos valaki, de Jace nyomába sem ér. Persze Simonnal jól áll a vámpírság, kicsit tökösebbé teszi.

Jace elég elveszett ebben a kötetben, nagyon sajnáltam. Az apjával a kapcsolata gyönyörűen ki van dolgozva. Talán ezért se tudtam tiszta szívből utálni Valentine-t. A fiát szereti, akármilyen őrült is.

Itt már egyértelműen Alec a kedvencem, annál a jelenetnél, mikor rárajzolják a Rettenthetetlen rúnát, eszméletlen vicces volt. Magnus-szal pedig eszméletlen jó páros. Nagyon drukkoltam nekik, pedig nem nagyon pártolom a homoszexualitást. Cassandra szerintem bármit képes lenne elfogadtatni velem. Ezért imádom ezt a könyvet. Minden attól függ, hogy honnan nézzük. Porrá rombolja az emberek ellenszenvét.

*SPOLIER*

Én komolyan elhittem, hogy Simon meghalt (mind a kétszer átvágtak). Olyan szomorú lettem, pedig Simon nincs az élvonalban nálam. Olvastam az oldalakat, és csak reménykedtem, és reménykedtem, végül pedig már teljesen elvesztettem a reményt. Szerencsére Jace megmentette

*SPOILER VÉGE*

A legviccesebb jelenet az elején volt, mikor Jace a démonokról beszél, melyek Alec szerint nem elég kihaltak, mert ő úgy szereti, ha teljesen kihaltak. Ezen percekig nevettem, és még most is rám tőr a kuncogás, ha eszembe jut.

Imádtam a hajós jelenetet, a sokfajta démont. Maga az ölte nagyon találó volt, hogy a folyón, egy álcázott hajón vannak a démonok. Nagyon, nagyon, nagyon izgi végösszecsapást láthattunk.

És akkor jött az utolsó fejezet, ahol hatszor is leírtam a jegyzetembe, hogy NE NE NE NE NE NE! Annyira utálom ezeket az „előbb hagy mondjam én” szituációkat. Végre összejöhettek volna, végre minden a helyére került volna, erre bumm, kap az olvasó egy öklöst a képébe. Hogy lehet így abbahagyni? Hogy lehet így elhúznia  mézesmadzagot az ember orra előtt? Ha nem lett volna ott a folytatás, és egy évet kellett volna várnom a megjelenésig, biztosan megőrültem volna.

Kedvenc: Alec, Jace, Magnus, Clary

Értékelés: 5,5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése